A lélek tükre

Az élet olyan, mint egy jól megírt egyenlet. Az egyenlet bal oldalán ott vannak egy szituáció, emberekkel, bizonyos körülményekkel a jobb oldalon pedig az cselekvés, az eredmény.  Nézzünk egy egyszerű példát:

-          adott a szituáció: egy fiú és egy lány beszélgetnek

-          körülmények:

o   a fiú és a lány lakótársak

o   mindketten húszas éveik elején

o   borozgatnak, dolgozni kezdenek a hormonok

o   egy adott pillatanban, ahogy egymás szemébe néznek, mindkettejük számára világos, hogy mit is akarnak

-          eredmény: tovább isznak és beszélgetnek, majd később elmennek aludni

Ezek szerint az élet mégsem olyan, mint egy egyenlet. Nem is lehet, mert olyan összetett a világ, amit nem lehet egyszerű képletekkel leírni. És, hogy mi volt az előző számításban: a fiú elvei, a következményektől való félelme, rettegés a bizonytalan jövőtől az ismeretlentől. Nézzük mi történhetett volna:

a.)    a fiú megcsókolja a lányt, de az nem viszonozza. Valamit félreértett a lány mozdulataiból. Ez kissé kínos, hiszen szobatársak és nap, mint nap találkoznak. De felnőtt emberekről lévén szó ezen túl fognak lépni

b.)    a fiú megcsókolja a lányt, aki ezt viszonozza és lesz egy szép estéjük. Egyikük sem akar többet, de jól érezték magukat

c.)     a fiú megcsókolja a lányt, aki ezt viszonozza. Az este jól telik el, de másnap egyikük többet akar. Ebből bonyodalmak lesznek. Ha meg tudják beszélni a dolgot, akkor semmi sem fog változni, ha nem, akkor külön kell költözniük

d.)    a fiú nem csókolja meg a lányt és elveszi magától a lehetőséget egy szép estére

Látható, hogy az egyenlet jobb oldala, az eredmény sem egyértelmű, több kimenete is lehet, ugyanannak a bemenetnek. Alapvetően mégis akkor járt volna jól a srác, ha megcsókolja a lányt. Mégis a következmények megbénították cselekvő képességét és most már csak sajnálhatja, hogy meg sem próbálta. ..

„Élvezd amíg van még mit, mintha ez a perc lenne az utolsó,
nem attól haladsz előre, ha összevissza futkosol.

…

Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom,
úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom.

”

 Van olyan, hogy az ember úgy érzi, hogy "szar az egész". Elmegy bulizni haverokkal, csajokkal és egyszercsak a mellette álló lány ismerős a legvonzóbb csajjá változik. Lehet itt alkoholra fogni, a koncertek hangulatára fogni, de nincs mit szépiteni rajta, hatalmába kerit az érzés, hogy megcsókold, magadhoz öleld, a zene ritmusára táncoljatok, hol egymáshoz bújva hol meg pörögve, mint a bugócsiga. De mégsem mersz semmit tenni és úgy múlik el az egész este, hogy két sör között egyedül szerencsétlenkedsz a szinpadon.

Már régen nem írtam, de most úgy érzem újra ki kell adnom magamból a gondolataimat.

Tegnap este egy pillanatra különlegesnek éreztem magam. Ahogy táncoltunk ott a színpadon, egymásba fonódva kezdtem elhinni, hogy ez most más, mint a szokásos bulikon a táncolás. Azt hittem ahogy szorítjuk egymás kezét és mozgunk egyszerre a ritmusra, hogy ez jelent valami. Aztán mázsás kőként zuhant a tudatomra a felismerés, hogy csak egy voltam a sok közül és semmi különleges nincs bennem, hiszen néhány másodperccel később már egy másik srác karjaiban lejtette a táncot. A másodperc töredéke alatt ráeszméltem, hogy ami nekem egy különleges alkalom volt, az neki csak egy rutin mozdulat.

Az ember merjen nagyot álmodni, éljen a mának és hasonló igen hangzatos mondatok csak arra nem világítanak rá, milyen nagyot lehet esni, ha az ember nagyra tör és vállalni kell a következményeit a tetteinknek...

Nemrég elkezdtem olvasni egy könyvet, ami a pozitív gondolatokról szól. Azt írták, hogy benne, hogy a jó dolgokra kell koncentrálni, ki kell tűzni egy célt és küzdeni kell érte. Én magam pozitív embernek tartom, de ha valaki megkérdezné most tőlem, hogy van-e valami cél, ami lebeg előttem azt felelném: nincs.

Itt ülök egyedül szombat este a szobámban egy sörrel a kezembe, belekortyolok és élvezem, ahogy a hideg folyékony kenyér végigsimogatja a torkom, majd leteszem a poharat és beleszívok képzeletbeli cigimben és elképzelem, ahogy a füst beszivárog a tüdőmbe, és mint egy jó dohányos szépen kifújom a nem létező füstöt. Közben depis zenét hallgatok YouTube-ról és próbálom magam meggyőzni, hogy nincs semmi baj, jó ez nekem.

Hát nem.

Hiányzik egy kis pezsgés, egy kis szerelem, egy kis társaság. Bárcsak elmondhatnám neki mit is érzek, de nem tehetem, mert sajnos az az ember vagyok, aki belegondol a dolgokba, ésszerű magyarázatok mögé bújok, hogy ne kelljen kimondi hangosan mit is érzek: túl fiatal, ő biztosan mást akar, azután már semmi nem lenne a régi, messzire fog költözni, most kezdi élni az életét, igazából nem is illünk össze…

Ehelyett belül emésztem magam, maradok magányos és remélem, hogy lesz még egyszer jobb, és megtalálom azt a társat, aki mellett le fogom élni az életem…

Vannak azok a napok, amikor egyszerűen semmi nem akarok összejönni. Minden döntésed rossznak bizonyul, aztán azon kapod magad, hogy este van és otthon iszod a sokadig söröd, gyertyákat gyújtasz és Nirvanát hallgatsz. Már csak azt várod, hogy végre eljöjjön a másnap reggel. Na, vegyük szépen sorjában...
A történet vasárnap kezdődik. Majd fél év után végre találkoztam megint ismerősömmel. Lementünk kocsmázni és tök jól éreztem magam, felébredtek bennem a régi emlékek. Kissé betegnek tűnt, de próbált úrrá lenni a lázán.
Ő másnap visszament Pestre én pedig aznap este megígértem neki, ha még pénteken is beteg lesz lemegyek Pestre és meglátogatom, készítek neki valami gyógyvacsit.
Teltek-múltak a napok és eljött a péntek. Hét közben is beszéltünk a pénteki találkáról, de a részleteket nem tárgyaltuk meg. Én reggel szépen összepakoltam a cuccaimat egy hátizsákba, hogy munka után egyből tudjak menni hozzá vonattal. Délelőtt megbeszéltünk mindent: mit eszünk-iszunk, mi lesz a program, hol aludhatok, stb. Délután megvettem a neten a vonatjegyet is és terveztem az utat a munkahelyről Pestre.
Ekkor történt valami, ami mindent megváltoztatott: megkérdezte tőlem: MOST TÉNYLEG JÖSSZ?
Itt valami elpattant nálam. Mondtam, akkor nem. Majd visszaváltottam a jegyem. Tudjátok egész héten sokat gondolkoztam azon, hogy a hétfőn tett ígéretemet beváltsam-e. A logika, az ész és minden értelem amellett szólt, hogy ne menjek fel, hiszen programom van szombaton Miskolcon, amit semmi képen sem hagyhatok ki, tehát csak 1 éjszakára tudok felmenni. 1 éjszaka, 6 óra utazás, 6000 forint. Tehát értelmes érveim nem voltak, de 1 valami mégis mellette szólt: megígértem. Ez az 1 érv, azonban minden felett állt. Így tehát eldöntöttem megyek.
Hogy mégis mi változott meg az elhangzott mondattól? Minden. Ekkor jöttem rá, hogy ő valójában nem is számított rá, hogy megyek (talán akarta, talán nem) és én feleslegesen aggódtam az adott szavam miatt. Hirtelen az egyetlen érzelmi alapú döntésem semmisé vált és az ész érvek kerekedtek felül. Elment hát és visszaváltottam a jegyem.
Így fordulhatott elő az, hogy most itt ülök egyedül a szobámban éppen Nirvanát hallgatok és sörözök, miközben arra gondolok, de jó lenne ott lenni nála, látni őt, a gyönyörű szemébe nézni és megcsókolni, hogy érezzem a számára külön vásárolt finom bor zamatát visszakúszni a nyelvemre...
De az élet nem egyszerű.

Itt az új év. Az embereknek szokása ilyenkor fogadalmakat tenni (amiket persze aztán ritkán tartanak be). Én sem vagyok kivétel. Kicsire nem adok, így több fogalmat is tettem. Azt, hogy melyiket sikerül majd többé-kevésbé betartani majd csak az idő válaszolja meg. No lássuk mit kell majd betartanom:

1.) Antialkoholista Január: 95%

Az utóbbi isdőszakban elég sokat ittam: december az ünnepekről szól. Ott van a Mikulás, Karácsony. Jönnek a családi és céges rendezvények, ahol bezony fogyasztottam bőven, nem beszélve a szilveszterről. Ezek után úgy döntöttem, hogy januárban egy korty alkoholt sem fogom inni. Ezt már tavaly is megfogadtam és be is tartottamm így ennek a valószínűsége elég nagy.

2.) Legalább minden másnap sportolok: 80%

Mindig sportembernek tartottam magam és általában találok is időt egy kis mozgásra, legyen az futás, úszás, kerékpározás, foci, fallabda, stb. Decembernem kicsit eltunyúltam, amit igencsak megéreztem és meg is látszott rajtam a mozgáshiány. Azt ugyan nem metrem bevállalni, hogy midnen nap fogok sportolni, de a minden másnap talán tartható lesz. A hétvégékre való tekintettel azért ez nem kapott akkora esélyt.

3.) Ez nem publikus, de ha sikerül betartanom, akkor említést fogok tenni róla :)

Lassan itt az újév. Az emberek ilyenkor, év végén, szoktak elszámolni magunkkal, az életükkel. Sokféle képen el lehet értékelnünk a mögöttünk álló esztendőt, én most néhány fontos témakört emelek ki (mivel a számok sokatmondóak, így minden témát pontozni is fogok).

Magánélet: a magánéletben a legfontosabb a boldogság. Jó, ha az ember mögött ott áll a családja, akikre számíthat, támaszkodhat. Kellenek barátok, akikkel jól érezzük magunkat, akikkel ki tudunk kapcsolódni, és akikkel meg lehet beszélni mindent. Illetve szükségünk van a szerelemre is, mert e nélkül nem sokat ér az egész. A családdal hál’ istennek minden rendben és a barátokkal is jól állok. A szerelmi életem viszont egy csőd, ami erősen lehúzza ezt a témakört.
7/10

Munka: a munka a sikerről szól. Szeretnénk úgy dolgozni, hogy élvezettel ülhessünk le minden nap a munkába és tudjuk hova tartunk, hova fejlődhetünk. Erről a témáról sokat nem beszélnék, mert van munkám és ez most a legfontosabb, de nem tudom ezt szeretném-e csinálni, nem tudom, hova tudok innen fejlődni. Panaszkodni nincs okom, mert szeretem a munkahelyem és a munkatársakat, de vannak kétségeim.
6/10

Szórakozás: szórakozni mindenkinek kell. És itt a szórakozás alatt a kikapcsolódást értem. Valakit az tölt fel, ha elmegy sportolni, valaki szeret moziba járni. Én személy szerint mindent szeretek: sport, mozi, haverok, kocsma. A bajom ezek megoszlásával van. Ha az ember nem próbál meg néha kikapcsolódni, akkor könnyen beszippantja a mindennapok szürkesége és belefásul saját életébe. Ez az a témakör, amiben a legtöbbet tehetünk saját magunk. Azt hiszem, a jövőben ezen kellene majd a legtöbbet változtatnom.
6/10

Ennek ellenére nem panaszkodni szeretnék, szeretem az életem, de vannak benne hiányosságok. Jövő ilyenkor már jó lenne egy barátnővel tölteni az ünnepeket, és tudni, hogy a munka, amit végzek élvezettel tölt el.
Sikerek gazdag, Boldog Új Évet Kívánok!
 

Az embert maga a gondolkodás és az ezáltal keletkező gondolatok terelik nyomott, rossz állapotba. Amikor reggel felkelek és arra gondolok, hogy mennyi mindent kell majd a munkahelyen csinálnom nyoma sincs a rossz kedvnek. Annak ellenére, hogy péntek van és a hétvége közeledte nekem semmi pluszt élményt nem ad, mert csak otthon fogok egyedül ücsörögni. Szánalmas. Mégis jó kedvem van.

Ami miatt most mégis el kell gondolkoznom, az egy tegnapi apró mozzanat, amikor valahogy felhozódott a karácsony, pontosabban a Szent Este. Még a gondolata is elszomorít. Szeretem a szüleimet, de 26 éves vagyok és sokkal szívesebben tölteném a Szent Estét már valaki mással. Közhely, de ilyenkor tényleg felerősödnek az érzelmek. Ilyenkor sokkal jobban hiányzik valalaki az ember mellől. Valaki, akivel megoszthatja ezt a bensőséges ünnepet, ami magáról a szeretetről szól. 

Már előre félek az ünnepektől...

A magányosság egyik nagy előnye vagy talán hátránya, hogy az embernek sok ideje van magával foglalkozni. Elgondolkozhat azon, hogy mit csinált volna másképp, mit csinálna most másképp vagy éppen mit akar majd másképpen csinálni.

Természetesen, ha kicsit rosszabb hangulatba kerülök, akkor mindig úgy gondolom, hogy valamit rosszul tettem, mert különben nem lennék ebben a rossz helyzetben. Ha jó hangulatban vagyok, akkor pedig úgy érzem, hogy ha visszamehetnék, akkor sem csinálnék semmit másképp. 

Sajnos a címmel ellentétben a magam meglepése esetben rosszat jelent. Olyan szinten vagyok cselekvés képtelen, hogy az már néha magamnak is fáj. Sajnáltatom magam, kesergek, miközben a lehetőség mindenki számára adott. Nem vagyok ugyan egy Brad Pitt, de azért erős középmezőnybe sorolnám magam. Mégis, mintha valami láthatatlan lánc kötözne le, és nem tudok semmi újat kitalálni. Otthon ülök, mindennap ugyanazokkal az emberekkel beszélgetek. Így nem is lehet. Téma lezárva...

Az ember reggel felkel, belenéz a tükörbe és felveszi a legszebb, boldog arcát. Elmegy dolgozni és az erőltetett mosoly mögött senki nem sejti milyen háború dúl belül. Igen, magamról beszélek. A tükörből egy szerencsétlen, önbizalom hiányos fiatalember tekint vissza rám. Megmosom az arcom és megpróbálok erőltetett mosolyt varázsolni az arcomra. Legbelül küzdök magammal, értelmet keresek a napnak, okot arra, hogy elinduljak. Közben a bánat és kétségbeesés mardossa szívem és csak a remény halvány kis sugara az, ami továbbvisz.
Mindent elterveztem: néhány feles tömény ital, szépen belőtt haj, a közös helység. Tudtam mit akarok mondani, tudtam, hogy mit akarok tenni. Már ezerszer lejátszottam magamba és egyszerűnek tűnt. Odalépek hozzá, elmondom neki, hogy: - Szeretnélek megcsókolni. Nem akarok többet, nem akarok folytatást, csak egyszerűen szeretnélek megcsókolni, megölelni, érezni, ahogy ajkad az ajkamhoz simul és a nyelvünk, mint a tangó táncosok egybeforr! Aztán találkoztunk és földbegyökerezett a lábam. És semmi nem úgy történt, ahogy elterveztem, azaz inkább mondhatjuk semmi sem történt. Keresem a választ a miértre, de nem találom. Nem mi a kétségbe ejtőbb: az, hogy nem történt semmi vagy az, hogy nem tudom miért nem történt semmi.
Itt ülök az ágyamban és azon tűnődöm mi lehet a gond…

Azt hinné az ember, hogy a XXI. század elején, a kommunikációs forradalom kellős közepén milyen szerencsések vagyunk, a világ mennyire kinyílt előttünk. Az internet segítségével kapcsolatba léphetünk bárkivel, azonnali üzenetküldők segítségével a nap 24 órájában cseveghetünk ismerőseinkkel, a közösségi portálokon egy kattintással barátokat szerezhetünk, vagy éppen a meglévőkről tudhatunk meg szinte minden információ. Mégis ez az emberi kapcsolatok halálának kezdete. Persze tudunk mindent a másikról, mert ki van írva neki msn-en, facebook-on mindenhol. De mikor volt utoljára, hogy megkérdezte az ember a másik embert: Hogy vagy? És tényleg érdekelte a válasz. Szemtől szembe, látva az érzelmeket az arcán, az érzéseket a hanglejtésből. Azt mondják, a testbeszédünk sok mindent elárul rólunk. Évszázadokon át tanulta az ember, hogy talán tudta nélkül is, de értelmezze ezeket a jeleket, és most talán a személytelenség korában évek alatt elfelejtjük. Már nem is tudjuk, milyen valakit átölelni. És nem azért, mert a szerelmünk, a párunkról van szó, hanem azért, mert látjuk rajta, hogy erre van szüksége. Nem tudjuk milyen nevetni, nevetni a másik nevetésén, nevetni, ahogy csak pillanatra is, de összenéztek és látod a másikon az erőlködést, hogy visszafojtsa a nevetést és végül mindketten kitörtök a nevetésben, mint az alvó vulkán és percekig nem bírjátok abbahagyni. Ezt nem lehet kábeleken átadni a másiknak…

Nem is tudom mi aggaszt jobban: az, hogy nem hiányzik a saját lakásom vagy az, hogy a mostani lakásom sem. A magyarázat egyszerű, nem lakások teremtenek hiányérzetet, hanem akik ott vannak. Irigykedve hallgatom minden nap, ahogy kollegám hazatelefonál a párjának, akit az egy hetes kiküldetés alatt nem láthat. Én, ha hazaérek nem fogad semmi. Egy üres szoba TV-vel és a számítógépem. Nekem nincs kit felhívnom telefonon, hogy elmondjam neki mennyire hiányzik. Élvezhetném persze ezt a helyzetet, biztos sokan vannak, akik nap, mint más lányt vinnének fel az említett lakásba, de én nem tartozom közéjük. Nincs rá lehetőségem és talán legbelül nem is vágyom rám.

Én csak egy szerető társat akarok, akit ha nem látok pár napig úgy hiányozzon, mint a napfény hosszú, borús téli napok után és úgy vágyjak rá, mint ember a vízre, aki már napok óta nem ivott. Ha nem lenne a munkám, talán most ki is borulnék, de próbálom pozitívan felfogni és tudomásul venni, hogy még nem jött el az én időm…

Az önbizalom az a tulajdonság, ami bennem nem sok van. Legalább is a lányok terén. Sok helyzetben megállom a helyem, de ha egy lánnyal kell flörtölni vagy szebben szólva csajozni, akkor csődöt mondok. Ez valahogy nem az én asztalom.

Tudom, hogy ez is olyasmi, amit meg lehet tanulni, csak gyakorolni kell, de a gyakorlásban van némi lemaradásom és ez egyre nehezebb. Olyan ez, mint az autóvezetés: ha az ember sokat vezet, akkor lesz önbizalma és szívesen vezet. De ha nem jut lehetőséghez és nincs lehetősége gyakorolni, akkor már nem szívesen ülünk a volán mögé. Ugyan nem tökéletes a hasonlat, de talán érthető.

Én valahol elakadtam ott, hogy néztem, ahogy mások vezetnek én pedig nem mertem/akartam a kormányt a kezembe venni. Egyébiránt lehetőségem sem nagyon van rá. Ilyenkor a Sorsot szoktam emlegetni, hogy mennyire kitölt velem, de talán én sem kerestem eléggé a lehetőségeket. Most pedig elhagyatottan sétálgatok az utcán és nézem, ahogy elhúznak mellettem autók és reménykedek abban, hogy lehet ez még másképpen.

Hiszen, aki hisz önmagában, az már félúton van a siker felé...

 Van olyan, hogy az ember tudja, semmi esélye sincs, mégis a józan éssszel ellentétes cselekedetek vezérlik. Itt van ez a lány. Szinte mindenben az ellentettem, mégis valami vonz benne. Amikor megölel, átölel, rámnéz, olyan érzések fognak el, ami jó nekem. Azt is tudom, hogy ez a viselkedés a természetéből fakad és legalább tucat olyan srác van, akire ugyaníz néz és ölelgeti. Tisztában vagyok vele, hogy egyfajta kihasználás áldozata lehetek. Mindent megteszek érte, amit csak akar. 

Ha mélyebbre ásnék könnyen magyarázatot találnék az érzésimre: itt állok lassan 26 évesen, nincs barátnőm, a munkahelyemen 10 sráccal dolgozok együtt és a lakótársam is egy volt évfolyamtársam (fiú). Ilyen körülmények mellett, ha az ember életébe betoppan egy lány, aki felnéz rá, szereti (nem szerelmes bele) , nem csoda, ha minden akaratom ellenére vágyodást érzek iránta. Tudom, hogy soha nem szeretnék vele komoly kapcsolatba lenni (a sok-sok ellentétes tulajdonság miatt), mégis erős vágyat érzek iránta. Azt akarom, hogy ott legyen mellettem,  mert akkor én is jobban érzem magam.

És a legfurább érzés az egészben, hogyha ott van mellettem, akkor már annyire nem is vágyódok utána. Sőt, ha a közelembe van, akkor még jobban kijönnek a köztünk feszülő ellentétek és egyre kevésbé akarom őt. Ha elmegy, akkor mégis hiányzik...

 A világ legjobb dolga lehet annak az embernek, aki talál magának egy olyat párt, aki egyben egy nagyon jó barátja is. Valakit, akivel nem csak a másik nem által kapott lehetőségek miatt van, hanem azért mert igazán jól érzi magát vele.

Talán ezért keresem én is megrögzötten az ismerőseim között a leendő páromat és ezért tudok beleszeretni olyan emberekbe, akik közel állnak hozzám. Görcsösen ragaszkodok ezekbe az emberekbe, még ha elérhetetlenek is számomra, vagy még akkor is, ha a józanész mást diktálna. Elérhető közelségben vannak, ismerem őket: a rossz és a jó tulajdonságaikat is. De sajnos ezek az emberek a legtöbbször csak barátjuknak tekintenek és az érzéseim nem találnak célba. Így marad az álarc mögé bújás, a titkolt imádat. Az ember nem tehet mást: várja, hogy majd az idő feloldozza ezt a bonyolult kapcsolatot és marad egy rendkívül erős kötődés, barátság.

Ez a lány olyan közel került hozzám, ahova kevesen férkőznek be. Olyan dolgokra képes vagyok miatta, amire általában nem. Valahol a barátság és a szerelem közötti érzések kavarognak bennem. Csak egy hajszál választja el a kettőt. Múltkorában egy alkalommal, amikor az alkohol oldotta gátlások már színre léptek, egyszer csak eltűnt ez a határ és már nem barátként tekintettem rá. Több volt annál.  Szerettem volna megcsókolni, simogatni, átölelni. Érezni, hogy az enyém, ahogy együtt lélegzik velem. Egy óvatlan pillanatban már elhatároztam magam a cselekvésre, de akarva-akaratlanul elhúzódott jelzést adva az ő érzéseiről. Másnap reggel némi fejfájással ébredve, kezdtem tisztán látni a dolgokat és talán még örültem is, hogy nem történt semmi, ami a barátságunkat esetleg elronthatta volna. 

A kérdés nagyszerű és egyben összetett is. Mindenki keresi a boldogságot, de mindenki máshol és máshogyan. Van, aki attól boldog, hogy reggel arcába süt a napsugár, van aki attól boldog, hogy kapott egy csókot és van akit attól, mert épp jól érzi magát.

Egy karrierista embert boldogsággal tölt el, ha elismerik munkáját, egy édesanya szinte elolvad, mikor mosolyogni látja kisbabáját. A boldogság egy állapot, amikor az ember úgy érzni: "most jó". 

Én, személy szerint sok mindennek tudok örülni, ami boldogságot szerez nekem: a kedvenc csapatom gólt lő és megnyeri a mérkőzést, egy pohár sör a nagy melegben, egy puszi a szomszéd lánytól, egy mosoly a buszon.

Mégis úgy gondolom, vannak az életben nagyobb dolgok, amitől az ember szinte mámorosan boldog lesz. Ilyen a szerelem, egy gyerek születése és nagyobb események, mint egy esküvő, ballagás, diplomaosztó. Ezekben mind közös, hogy az ember észre sem veszi és elmúlik. Annyira jól érzi magát ilyenkor az ember, hogy észre sem veszi az idő múlását. A Sors fintora, hogy ezek a pillanatok szinte csakúgy röpülnek, míg a szomorú órák sosem múlónak tűnnek.

Mindenkinek meg kell találni a maga boldogságának kulcsát és azzal belépni az öröm kapuján...

Kétségbe vagyok esve. Naponta többször is sírhatnékom van, de egyelőre erős próbálok lenni és elfojtom az érzéseimet. Talán a külvilág nem is észleli, mennyire nehéz helyzetben érzem magam. Reggel mikor felkelek, tudom, hogy be kell mennem dolgozni. Ez számomra az egyetlen cél manapság. Felkelni reggel 7-kor és elindulni munkába, hogy legyen pénze az embernek, amiből aztán vesz magának tárgyakat, ételt, italt, amitől aztán jobban érezheti magát.

Pedig nem lesz tőle jobb. Ebben a materialista világban én teljesen mást keresek. Igaz barátokat, szerelmet, szeretetet. Ezeket pedig nem lehet pénzért megvenni. 

Belecsöppentem az élet végtelennek tűnő folyójába és csak sodródom. Nem tudok kiúszni partra. Nem vagyok képes változtatni azon, ami van. Pedig az ember egy idő után többet akar 2 fiú lakótársnál, a hétvégi kocsmázásnál és az olykor világméretű magányosságnál.

Kereshetném a hibát a rendszerben vagy akár magamban is. Foghatnám a Sorsra, hogy így nem kedvel vagy valami felsőbbrendű kegyeiből estem ki. De nem teszem.

Nem teszem, mert amikor már végső elkeseredtségemben nem tudom mihez kezdjek, az élet mindig figyelmeztet. Ott van az utcán egy kéregető, akinek talán kenyérre sincs pénze, az anya, aki gyermekét veszítette el egy balesetben, a kisgyerek, aki szívre vár...

És ilyenkor eszembe jut, hogy talán mégis csak szerencsésnek mondhatom magam, hiszen egészséges vagyok, van egy szerető családom, akire mindig számíthatok. Így marad a remény egy szebb holnapért...

Az emberi szavaknak súlya van. Ha leírjuk őket még erőteljesebbnek hathatnak. Ezt csak azért jegyzem meg, mert amit most írni fogok, nem szeretném, ha félrevezető lenne, próbálok egyértelműen fogalmazni.

Végre kezdem kiheverni az elmúlt hetek viszontagságait, és túl tenni magam a dolgokon. De egy ördögi körbe keveredtem. Ha beszélek Vele, újra előjönnek az érzéseim, ha nem beszélek vele, akkor rossz (mert szeretek vele csevegni). Így vagy azért nem érzem jól magam, mert éppen nem akarok vele "törődni" vagy éppen ellenkezőleg. Ami még rosszabb, hogy sajnos nemsokára olyan távol fog tőlem kerülni, hogy internetes forradalom ide, modern kommunikációs eszközök oda, nagyon hiányozni fog. A személyes kapcsolatot semmi sem pótolhatja...

Egy jó dal többet ér ezer szónál, hát itt az e heti dalom:

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen

Az embernek el kell gondolkoznia, hogy meddig érdemes próbálkozni. Ha valaki tényleg szereti a másikat, akkor tudni kell elengedni. A mai világban ott van az msn, skype, közösségi portálok, telefon.

Bármennyire is fel akarom hívni őt az éjszaka kezdetén, hogy elmondjam neki mit is gondolok (éppen rá), rá kell döbbenem, hogy neki meg van a saját élete. Lehet éppen a barátjával nézi a tévét vagy jobb dolga is van, mint az én telefonjaimra az éjszaka közepén reagálni.

Tudni kell lemondani arról, ami igazán fontos. Ezért most ŐT, a saját érdekében (és remélem megérti majd széndékom, és nem fog rám haragudni, én csak jót akarok) minden kommunikációt meg kell szakítanom vele: le kell törölnöm msn-ről és egyben letilta, kitörölni a telefonomből, hogy többet ne zaklassam. És csak remélni tudom, hogy nem fog rám megharagudni és az élete ezáltal jobbra fog fordulni.

Tudom, ezek után hiába fogok felnézni msn-re, hátha fenn van és válthatok vele néhány szót, ezek után hiába fogom keresni a számát a telefonomba, hogy megkérdezzem tőle: mit választana: fehér vagy fekete, nem lesz kinek énekelni, mikor az este kopogtat az éjfél ajtaján, de remélem, hogy ettől neki jobb lesz.

Miközben arra gondolok, mennyire fog hiányozni, csak azt remélem, megérti, miatta tettem mindent...

Hallottam ma egy érdekes okfejtést a rádióban, miszerint általában az emberek megtalálják a nagy Őt 100 km-es körzeten belül. Ezek szerint, ha valaki elmegy 100 km-en kívülre, akkor ott találhat egy másik nagy Őt. Azt hiszem, ha nem is ennyire leegyszerűsítve, de egyet kell értenem az előző gondolatmenettel. Bár megjegyzem, nem hiszek a nagy Ő-ben. Van szerelem első látásra. Bele lehet habarodni valaki egy szemvillanás alatt, csak külsőségre hagyatkozva. Hiszen már az első pár másodpercben, amikor találkozunk valakivel, eldöntjük róla, hogy szimpatikus vagy sem. Ahogy öltözködik, ahogy jár, köszön, megszólal, rád néz. Aztán az ember jobban megismeri a másikat és az első benyomás szépen átalakul vagy pozitív vagy negatív irányba.
A nagy Ő megtalálása mégsem lehet másodperc műve. A nagy Ő csupa olyan tulajdonságok összessége, amivel szeretnénk a párunkat felvértezni. Legyen őszinte, okos, érzelmes, magabiztos, toleráns, tisztelettudó és még sorolhatnánk. És ha ez még mind megtalálható lenne egy valakiben, még akkor is stimmelnie kell a külső megjelenésének is, mert azért az sem árt. Egy szó, mint száz, nem valószínű, hogy létezne olyan, hogy nagy Ő vagy az Igazi, az Egyetlen.
Ha megismerünk valakit, akiben felfedezzük az általunk óhajtott tulajdonságokat, akkor meg kell adni az esélyt arra, hogy megtudjunk mennyire felel meg az elvárásainknak. Egy kapcsolatért küzdeni kell, áldozatokat hozni. Néha az egyik fél enged, néha a másik. Észre kell venni a párunk gyenge pontjait és segíteni neki, nem pedig kihasználni. Ha az ember igazán akar valakit, meg kell tennie mindent azért. A nagy Ő várása, hogy egyszer majd csak betoppan és szép lesz minden, hiú ábránd. Férfinak és nőnek van mit tanulnia egymástól, és ahogy Karinthy mondta: "Férfi és nő ... hogyan is érthetné meg egymást. Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit."
És hogy az én véleményemet összefoglaljam, egy mondattal lezárom gondolataimat:
Az igazi szerelem nem az, ha egymás szemébe néztek, hanem ha egy irányba néztek...

Reggel a buszon miközben hallgattam a rádiót szemben egy lány utazott. Nem tudom ugyanazt hallgatta-e, mint én, de egyszerre mosolyodtunk el. Jó érzés volt látni, ahogy egy ilyen fiatal lány valamin ilyen jókedvűen elmosolyodott. Jómagam imádok nevetni, szeretem a vígjátékokat a szituációs komédiákat. Néha még kínomban is mosolygok, ebbe takarózva zavartságom.
Azt mondják napi 15 perc nevetés évekkel meghosszabbíthatja életünket. Én az ilyen kimutatásokban nem hiszek, de ha valaki rád mosolyog, csak nyugodtan viszonozd a mozdulatát és hidd el, máris jobb kedved lesz. Imádok buszozni. Rengetek érdekes arcot lehet látni. Öreget, fiatalt, vidámat, szomorkásat, megtörtet, életvidámat. Gyermeki kíváncsisággal fürkészem az emberek arcát és egy érdekes arcban percekig el tudok merülni. Az emberek arcáról sok minden leolvasható. A szem a lélek tükre, tartja a mondás, de ennél sokkal többet árul el egy arc. Összesen hét érzelem tükröződik az arcon: öröm, meglepetés, félelem, szomorúság, harag, undor és az érdeklődés.

De hogy visszatérjek eredeti témámhoz, azért kutatom az emberek arcát, mert ha meglátok egy apró mosolyt valakinek az arcán, az engem is boldogságra ösztönöz. Jó úgy hazaérni, hogy nem kell semmivel sem törődni, csak örülni. Örülni, hogy élünk, örülni, hogy van hova hazamennünk, örülni, hogy van kire mosolyogjunk... 

Azt szokták mondani: élj úgy, mintha az lenne az utolsó napod. Én ebben nem hiszek. De abban igen, hogy minden reggel, akikor az ember felkel, kell hogy legyen valami célja aznap. Sokféle célunk lehet: munka, család, társ, gyerek, kutya. Lehet az tesz bennünket boldoggá, hogy a munkában sikeresek vagyunk. Vagy azért mert sok pénzt keresünk, vagy azért mert szeretjük amit csinálunk. Lehet a család az, amiért érdemes reggelente felkelni. A társ kiszolgálása okoz örömet vagy éppen az, hogy van, aki kiszolgáljon. Még félálomba odabújik hozzád és a válladon egy 5 percre visszaalszik. És te nézed ahogy békésen ki-beáramlik a levegő testéből. Vagy az tesz boldoggá, ahogy a gyerek felhuppan melléd az ágyba és veregeti a mellkasod, jelezve, hogy ideje felkelni és óvodába vinni. Ezek persze csak a rövidtávú örömök. És bár nem hasonlítható össze, de én mégis idevettem a háziállatokat is. Mert igenis, fontos lehet egy ember számára, hogy valakiről gondoskodjon, aki utána valamilyen formában viszonozza azt.
Ennyi bevezető után jön a fekete leves. Ugyanis tegnap este eljutottam arra a szintre, hogy nekem nincs miért másnap reggel felkelnem. A munka nem boldogít, gyerek még egy kicsit odébb van, társ pedig nincs. Bocsánat az alpáriságért, de ez így szar. Eszembe jut a Carpe diem kifejezés, de ugyan már, az csak úgy mondják. Ha minden ember úgy élne, ahogy csak szeretne, akkor igen nagy káosz lenne. Én nem úgy szeretnék cselekedni, mintha ez lenne az utolsó napom. Én szeretnék cselekedni, hogy visszagondolva majd mostanra azt mondhassam: jól döntöttem. Szeretném látni, ahogy a gyerekem megteszi az első lépéseit, kiejti az első szavait. Látni, ahogy megcsillantja rejtett képességeit. Ezt pedig csak tervezéssel lehet elérni.
Ezért mostantól úgy fogok felkelni minden reggel, hogy ehhez a tervemhez ma is egy kicsit közelebb kerülhetek, de tenni kell érte... 

 Ha az ember ember feje fáj, bevesz egy gyógyszert. Ha keze fáj, pihenteti. De ha a szíve fáj, arra nincs se gyógyszer, se gyógymód. Egy dolgot tehet az ember: megpróbálom nem gondolni rá. Minél többet gondol rá ember, annál fájdalmasabb és annál kevésbé látja az élet értelmét. Egy pillanatra elmereng milyen lenne, ha "véletlen" baleset érné. De egy dolgot tisztázzunk. Ahogy egy ismerősömnek mondtam egyszer: egy élet kioltása önkezüleg a világ leggyávább és nem utolsó sorban legönzőbb dolga. Az embert körülveszik olyan emberek, akik szeretik, akiknek meghasadna a szíve, ha elveszítenék. Egy ilyen világban önző dolog szívfájdolmra hivatkozva ostobaságot tenni.
Az ember vegyen egy nagy levegőt és döntsön: továbblép vagy harcol a szerelemért. Bármelyik utat is választjuk egy dolog biztos, a kettő között nincs más lehetőség. A kikosarazás ellenére az ember dönthet úgy, hogy nem adja fel, van még remény. Ha kell vár még, ha kell újabb lépéseket tesz. Kész feláldozni mindent a szerelemért. Vagy ha nem képes harcolni, akkor feladja. Feladja a szerelmet, de csak fegyverszünetet köt a Sors hadserege ellen. A háborúnak nincs vége. Amikor az ember nem várja, majd akkor sújt le újra a Sors a szerelem fegyverével. Ebben kell bízni, és emelt fővel hagyni, hogy az idő megoldjon mindent. Bárhogy is döntünk, komolyan kell venni  a választást. Nincs átjárás a két út között.
Nincs az a szív, mely ne gyógyulna meg. És még ha most nagyon is fáj, mintha sok kis apró manó táncolna a szíven, akkor is fel kell állni, menni előre, mert ez az élet rendje.
És álljon most itt egy dal (és alább a szövege is), ami legjobban tükrözi lelkivilágomat:

Queen: It's a hard life (Words and music by Freddie Mercury)

I don't want my freedom
There's no reason for living with a broken heart

This is a tricky situation
I've only got myself to blame
It's just a simple fact of life
It can happen to anyone

You win - you lose
It's a chance you have to take with love
Oh yeah - I fell in love
And now you say it's over and I'm falling apart

It's a hard life
To be true lovers together
To love and live forever in each others hearts
It's a long hard fight
To learn to care for each other
To trust in one another right from the start
When you're in love

I try to mend the broken pieces
I try to fight back the tears
They say it's just a state of mind
But it happens to everyone

How it hurts - deep inside
When your love has cut you down to size
Life is tough - on your own
Now I'm waiting for something to fall from the skies
And I'm waiting for love

Yes it's a hard life
Two lovers together
To love and live forever in each others hearts
It's a long hard fight
To learn to care for each other
To trust in one another - right from the start
When you're in love

Yes it's a hard life
In a world that's filled with sorrow
There are people searching for love in ev'ry way
It's a long hard fight
But I'll always live for tomorrow
I'll look back on myself and say I did it for love
Yes I did it for love - for love - oh I did it for love