Van olyan, hogy az ember úgy érzi, hogy "szar az egész". Elmegy bulizni haverokkal, csajokkal és egyszercsak a mellette álló lány ismerős a legvonzóbb csajjá változik. Lehet itt alkoholra fogni, a koncertek hangulatára fogni, de nincs mit szépiteni rajta, hatalmába kerit az érzés, hogy megcsókold, magadhoz öleld, a zene ritmusára táncoljatok, hol egymáshoz bújva hol meg pörögve, mint a bugócsiga. De mégsem mersz semmit tenni és úgy múlik el az egész este, hogy két sör között egyedül szerencsétlenkedsz a szinpadon.
Másnap reggel felkelsz és rájössz, hogy egésznek semmi értelme: másnapos vagy és még jól sem érezted magad. És a legrosszabb az egészbe, hogy csak magadat okolhatod.
És ha még úgy gondolnád, hogy ennél lejjeb nem kerülhetsz, akkor a munkában sem jön össze semmi. Hirtelen rádöbbensz, hogy ebben a Nagyvilágban te olyan kicsi pont vagy és olyan jelentéktelen, hogy nem is érted mit keresel itt...
Aztán egyszer csak hazafelé felszáll a metroba egy 10 év körüli gyerek szakadt ruhában, lesütütt szemmel és egy bögrében a kezével. A nyakában egy tábla lóg: "kérem segitsen, ha tud, éhezem".
És ekkor egy pillanat alatt végigpörög az ember agyán az otthon, ahol minden este a saját ágyába feküdhet, a reggeli, amit éppen a mai reggelen oly jóizüen fogyaszott el, a család, akik szeretik, a haverok, akikkel jókat lehet sörözni, beszélgetni, szórakozni. Majd a vonaton ülve már csak az jelent gondot, hogy a melegben éppen nem megy a légkondi és meleg van, de a Nap gyönyören süt, a szemben ülő lány rádmosolyog, a melletted ülő pedig mogyoróval kinál meg.
Mégiscsak csak vagy valaki...
