Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek
Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié
Van egy mondás: "Szerelemből soha sem lesz barátság, ha mégis, sosem volt szerelem!". Mint minden közmondásnak, szólásnak, ennek is van igazság alapja, bár nem teljesen igaz így ez a mondás. Hiszen, ha valaki szerelmes a másikba, akkor nem tud barátként tekinteni rá. Mindig többet akar majd a másiktól. Én hiszek a fiú-lány barátságban vagy valami hasonlóban. Ha két ember szerelmes lesz egymásba, majd kihül ez a szerelem, még találhatnak a másikban olyan értékeket, ami miatt nem kell megszakítani a kapcsolatot. De azt tudni kell, hogy a szerelem vak. Olykor nem is látjuk igazán a másik személyiségét, tulajdonságait. Ennek ellenére, ha mindkét félnél kihűl a szerelem és az ezzel járó vágy és mégis megtalálják a közös hangot, akkor ez egy szép barátság kezdete lehet.
Én még nem tudom az érzéseimet hova sorolni. Szeretnék túl lenni rajta, szeretnék nem rá gondolni és tovább lépni. Szeretném, ha a Sors majd újra keresztezi útjainkat, ne kelljen egymás mellett elmennünk, hanem egy darabon egymás mellett békésen is baktathassunk, mint két ismerős, aki éppen egymás társaságában leli az élet apró örömét, akár egy esti sörözés közepette.
Ennek is eljön majd az ideje...
Nem is tudom mit érzek igazán. Sokan sokféleképpen próbálták már megmagyarázni ezt az érzést. Van, aki csak egyszerűen szerelemnek hívja. De mi is ez az érzés valójában? 
Vágyódás, vonzódás? Nem tudom, de az biztos, hogy ő jár a fejemben egész nap: amikor egy szerelmes szám megy a rádióban, amikor meglátok az utcán összebújni egy párt, amikor előttem kézen fogva sétálnak, munka előtt, munka közben, munka után, reggel, amikor felkelek és este lefekvés előtt. Szeretném megölelni, megcsókolni. Szeretnék hozzábújni és szeretném, ha hozzám bújna, szeretném, ha reggel az ő arca lenne, amit először megpillantok a hajnali napsugárban. És igen, szeretném azt is. A szexuális vonzalom is része ennek a vonzódásnak. Itt már elveszti értelmét a racionalitás és felesleges kérdés a miért? A Miért vagy szerelmes belé kérdés olyan buta kérdés, mintha arra keresnénk a választ, hogy miért létezik a gravitáció. Newton óta tudjuk, hogy van és kész. Nem kérdezzük miért vonz minket a Föld, így van és kész. Csak azt tudod, hogy amikor rá gondolsz az jó érzéssel tölt el, a gyomrod kissé bizsereg, olyan mintha egy pillanatra elrugaszkodnál a földtől és már az előbb olyan zavaró utcazaj sem létezik már számodra.
Szóval a szerelem egy olyan csodálatos állapot, amikor az ember minden ész érvet félredobva, érzi, hogy valaki olyan hatással van rá, amit nem lehet megmagyarázni, át kell élni, érezni kell és hagyni hogy szárnyra kapjon és mindent elsöprő módon utat törjön magának.
Lezárásként leírnék mindent, ami hirtelen eszembe jut erről a szóról: titok, értelem nélküli érzelem, vágyódás, szexuális vonzalom, rózsaszín, szív, keserűség, gyönyör...
Már indulás előtt reménykedtem, hogy te is lent leszel a koncerten. De amikor először megláttalak aznap este a CornerStageben egyszerre minden világos lett. Szerettem volna a közeledbe lenni és semmi más nem volt már fontos. Sajnos két tényező is befolyással volt rám aznap este: először is, hogy van barátod (és bár fiúk között szólva: ez nem lehet akadály; de ez engem ennek ellenére hátráltatott) illetve, hogy amúgy sem tudom túl jól kezelni az ilyen helyzeteket. Már éppen elindultam hazafelé, gondoltam ma ebből már nem lesz jó buli. Futottam az utolsó buszhoz, ami még felvitt volna az Avasra. Már majdnem elértem, amikor megcsörrent a telefonom, hogy menjek vissza, mert még elnézünk valahova a városban. Hirtelen átfutott az agyamon, végül is lehet még valami ebből az estéből. Végül a belvárosban sétálgattunk egy kicsit, amikor is betértünk egy kocsmába, hogy a többiek kiengedjék magukba az addig betermelt sör melléktermékét. Ott, akkor már fáradságodban egy pillanatban hozzámbújtál és a vállamon próbáltál pihenni. Abban a másodpercben úgy éreztem, hogy most már megérte visszamennem a busztól a többiekhez, érdemes volt emiatt megfázni és érdemes volt sétálgatni a belvárosban. Sajnos annyira elfáradtál, hogy ezek után inkább már mentél volna haza, így fogtunk egy taxit és felmentünk az Avasra. Ahogy kiszálltunk a taxiból a Profi előtt álltunk még egy kicsit. Szerettelek volna még nézni. Elveszni szemed gyönyörűségében, csak bámulni bambán és hagyni, hogy az idő porszemcséi vonakodva peregjenek, míg egy pillanatban megállnak és a külvilág megszűnik létezni. Ekkor közelebb hajolni és megérinteni halovány orcád, mely a hideg miatt még a szokásosnál is fehérebb és megcsókolni forró ajkadat, hogy az melegítse testem.
Azonban a fent említett okokból kifolyólag ez csak az én gondolataimban történt meg és a valóság sivár világában egy puszi közepette elváltak útjaink hazafelé.
Másnap már bántam, hogy meg sem próbáltam valóra váltani álmaimat. Mert mi lett volna, ha akkor nem az eszemre hallgatok, hanem a szívemre és kísérletet teszek a hódításra talán elbukok és még idejében jelzést kaptam volna arra, hogy ez most nem a legjobb ötlet, amire készülök. DE MEG SEM PRÓBÁLTAM. Pedig amíg meg sem próbálod, addig nem tudhatod milyen is az. Most már csak magamba roskadva álmodozhatok arról, mi lett volna, ha...
De az idő majd mindent meggyógyít és majd csak egy szép emlék lesz ez a nap, amikor is rádöbbentem milyen érzés is az, ha az ember kíván valakit.
Majd az idő...
Csak ne lenne ilyen rohadt nehéz kivárni azt az időt...
