Már régen nem írtam, de most úgy érzem újra ki kell adnom magamból a gondolataimat.
Tegnap este egy pillanatra különlegesnek éreztem magam. Ahogy táncoltunk ott a színpadon, egymásba fonódva kezdtem elhinni, hogy ez most más, mint a szokásos bulikon a táncolás. Azt hittem ahogy szorítjuk egymás kezét és mozgunk egyszerre a ritmusra, hogy ez jelent valami. Aztán mázsás kőként zuhant a tudatomra a felismerés, hogy csak egy voltam a sok közül és semmi külön
leges nincs bennem, hiszen néhány másodperccel később már egy másik srác karjaiban lejtette a táncot. A másodperc töredéke alatt ráeszméltem, hogy ami nekem egy különleges alkalom volt, az neki csak egy rutin mozdulat.
Az ember merjen nagyot álmodni, éljen a mának és hasonló igen hangzatos mondatok csak arra nem világítanak rá, milyen nagyot lehet esni, ha az ember nagyra tör és vállalni kell a következményeit a tetteinknek...
