Nem is tudom mi aggaszt jobban: az, hogy nem hiányzik a saját lakásom vagy az, hogy a mostani lakásom sem. A magyarázat egyszerű, nem lakások teremtenek hiányérzetet, hanem akik ott vannak. Irigykedve hallgatom minden nap, ahogy kollegám hazatelefonál a párjának, akit az egy hetes kiküldetés alatt nem láthat. Én, ha hazaérek nem fogad semmi. Egy üres szoba TV-vel és a számítógépem. Nekem nincs kit felhívnom telefonon, hogy elmondjam neki mennyire hiányzik. Élvezhetném persze ezt a helyzetet, biztos sokan vannak, akik nap, mint más lányt vinnének fel az említett lakásba, de én nem tartozom közéjük. Nincs rá 
lehetőségem és talán legbelül nem is vágyom rám.
Én csak egy szerető társat akarok, akit ha nem látok pár napig úgy hiányozzon, mint a napfény hosszú, borús téli napok után és úgy vágyjak rá, mint ember a vízre, aki már napok óta nem ivott. Ha nem lenne a munkám, talán most ki is borulnék, de próbálom pozitívan felfogni és tudomásul venni, hogy még nem jött el az én időm…
