Az ember sok mindent kap a családjától, szülőktől, testvérektől, rokonoktól. Én most egy történetet szeretnék elmesélni az édesapám negyszüleiről.
Amióta az eszemet tudom, nagyszüleim kint éltek falun. Heti program volt, hogy vasárnaponkánt ebéd után kiementünk hozzájuk, az egész család. Szerettem itt lenni. Volt finom süti, aranyos macskák és kevésbé aranyos tyúkok. Nagyszüleim már túl voltak az aranylakodalmon is, ami még az ő generációjukban sem volt túl sűrű, a következőkben pedig már szinte kivételesnek számít. Soha nem kérdeztem mi a titkuk, de pár évvel később egy szomorú esemény kapcsán, talán rájöttem a lényegre.
Nagymamám már nagyon beteg volt. Ebből ugyan semmi nem látszott testvérem diplomaosztoján, mert nagymamám nagyon erős személyiség volt, és nem vette volna szívére, ha testvérem elől elveszi a megérdemelt ünneplést. Azonban pár nappal a diplomaosztó után nagyon rosszul lett. Bevittük a kórházba és kiderült már nagyon beteg. A rák több szervét is megtámadta. Sajnos a helyzet még rosszabra fodult, amikor leesett a betegágyról és combnyaktörést szenvedett.
Én ekkoriban már egyetemre jártam Miskolcra és mivel nagymamám is itt volt kórházban, így péntekenként meglátogattam. Egyik utolsó látogatásom alkalmával törént az alábbi, számomra örökre tanulsásgos eset:
Beléptem a kórterem ajtaján, nagymamám már alig érezhetett valami, kába volt a sok fájdalomcsillapítótól, amit kapott. Amikor meglátott felcsillant a szemem, és kimondhatatlanul örült látogatásomnak. Amikor közelebb léptem, odasúgott valamit:
- Itt járt nagyapád. Fölémhajolt, és egy szál rózsát tartott a szájában!
Ezután néhány perc csend következett. Természetesen nem járt ott nagyapám előttem, de a sok morfiumtól érthető, ha képzelődik.
De mégis. Egy 68 éves nagymama a halálos ágyán, enyhén hallucinált állapotban nem másra gondol, mint a férfira, akivel leélt több, mint 50 évet. Rá gondol, ahogy áll mellette egy szál rózsával.
Azt hiszem ez az, amit mi, mai fiatalok, talán soha nem fogunk megélni, és megérteni sem.
